A panzió és a REKOVERM cég történetéről

Valahol Szászországban három jó barát kéthetente péntekenként rendszeresen összeült egy kis kocsmában, hogy a világ és saját dolgaikról elbeszélgessenek egy korsó sör mellett.

Egyszer, úgy 1991 táján, a soron következő nyaralás került szóba. Abban mindenki egyetértett, hogy minden évben a Keleti tenger mégsem az igazi, ezért megfelelő alternatíva keresésébe fogtak.

Teljesen véletlenül valaki szóba hozta, hogy el lehetne utazni Romániába, de az ötletet hamar elvetették, többek között azért is, mert a kocsmában ülő vendégek közül néhányan azt állították, hogy Romániában még háború van.

Akkor marad mégis a Keleti tenger?

Engem személy szerint a romániai út ötlete heteken át nem hagyott nyugodni, egyrészt azért, mert már két nyarat is a Keleti tengeren töltöttem mint vendéglátóipari dolgozó, másrészt azért, mert az az illető, aki Romániát mint nyaralási célt ajánlotta, kijelentette, hogy ő személyesen garantálja, hogy ez lenne nekem a legmegfelelőbb úti célpont (hogy ez tulajdonképpen mit jelentett, az majd később derült ki).

Egy későbbi megbeszélésen arra az elhatározásra jutottunk, hogy háború ide vagy oda, elutazunk Romániába, s mint eddig minden alkalommal, most is „csak úgy”. Az ADAC autóklubtól beszereztünk néhány ingyenes térképet, aztán hálózsák, sátor, balta, benzines kanna, két lábas, fürdődressz be a csomagtartóba, s már indultunk is...

Igy érkeztünk meg 1992 nyarán a román határra, elengedve a fülünk mellett az olyan jó szándékú tanácsokat, mint pl. „nyaraljatok inkább a Balatonon...”, stb., és mert Kelet-Németországban már elég keletnémetet munkanélkülit láttunk, legalább a nyaralás alatt meg akartuk magunkat a társaságuktól kímélni, azonkívül a „Balaton” szónak nem volt meg az a bizonyos kalandos, ismeretlen csengése, inkább olyan „Kelet-Mallorca”-hangzása volt, ahol a nap 24 óráját vedeléssel és hülye dumával lehet eltölteni, s aki tovább bírja, az lesz a főnök...(legalábbis számomra így tűnt, bár bevallom, még egyszer sem voltam a Balatonon)

Az akkori román viszonyokhoz képest hamar, öt – hat óra várakozás után átléptük az országhatárt. Az egyik útitársunk, mivel neki zsenge gyermekkorától fogva voltak romániai tapasztalatai (az apja Kolozsváron végezte el az orvosi egyetemet, s később mint elismert gyermekorvos praktizált Németországban), annak a véleményének adott hangot, hogy jobb lenne, ha ő vezetné az autót.

Így is lett. Szerencsésen megtettünk 10 kilométert Nagyváradig, a városban észlelt rengeteg kerékcsikorgás azonban felébresztette bennem a gyanút, hogy útitársunk romániai „tapasztalatai” nem lesznek elégségesek.

Az E60-as országúton további incidenseknek is részesei voltunk, főleg sötétedés után. Az általunk mozgó szénakazlaknak elnevezett szénával toronymagasan megpakolt lovasszekereket a tetejükön ülő személyek igyekezete ellenére alig lehetett észlelni, akik főképp működésképtelen öngyújtókkal próbálták a mögöttük jövő járműveket figyelmeztetni (de azért annyira nem kell aggódni, ezen a téren azóta sok minden megváltozott).

Miután arra a következtetésre jutottunk, hogy a tájékozódást segítő eszközök, mint pl. útjelző táblák, aszfaltfelfestés és egyebek nélkül éjszaka úgysem tudjuk az eltervezett távot megtenni, letértünk az útról, s egy mezőn sátort vertünk, így töltve első romániai éjszakánkat.

A következő reggel gulyások, libapásztorok, csikósok gyűrűjében ébredtünk, s rájöttem, hogy annak idején az ismerősöm a kocsmában nem a levegőbe beszélt, aminkor azt ígérte, hogy tetszeni fog.

A Németországból Romániáig vezető úton keveset aludtunk, a hosszú várakozás a határon, valamint a romániai forgalom adrenalinemelő hatása meglehetősen megviselt minket. Annál kellemesebb volt ez a reggel: a pásztorok gyűrűjében a végtelen nyugalmat és békét árasztó táj és környék látványa. Úgy éreztük, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Ugyanez volt az érzésünk akkor is, amikor tankolni szerettünk volna, s nyolc órát kellett sorba állnunk. Szerencsére volt nálunk egy harminc literes benzines kanna, aminek köszönhetően a későbbiekben jó néhány óra várakozást sikerült megtakarítanunk.

Köszönhetően az autóklubtól kapott térképeknek, miután keresztbe-kasba beutaztuk Romániát, egyszer megérkeztünk Segesvárra ( 1 liter benzin annak idején átszámítva 20 eurócentbe került). A város nagyon tetszett mindannyiunknak: a vár, a város hangulata, az emberek, egyszóval minden. Kibéreltünk egy kis, dohos, használhatatlan felszereléssel ellátott házat, de ez nem zavart minket különösképpen, mert azzal vigasztaltuk magunkat, hogy egy másik világba értünk.

Idővel megismertük a város lakóit az utcagyerekekkel egyetemben, akik kímélet nélkül minket is megloptak, ha tehették.

Útközben Bukarest felé, ahol a romániai tapasztalatokkal megáldott útitársunk egyik régi ismerősét akartuk meglátogatni, elromlott az autónk. Az önindító megadta magát, s csak úgy tudtuk a motort beindítani, ha megtoltuk az autót. Mindezt éjszaka és sötétben, aminek következtében a nyitva maradt vezetőoldali ajtó beleakadt egy, a földből kiálló acéloszlopba. Az ajtó behorpadt és nem záródott, amit – mint mindig, most is kreatívak lévén – egy madzaggal oldottunk meg. Bukarest bejáratánál két motoros rendőr megállított minket, s a balesetet igazoló rendőrségi jegyzőkönyvet kérték tőlünk. Ilyen irattal természetesen nem rendelkeztünk, ezért meg akartak bírságolni 5 eurónyi lejre, s elővették a bírság-tömbjüket. Én esküszöm, ennyi bírság-nyomtatványt még életemben nem láttam. És akkor a rendőrök hozzáfogtak minden papírt egyenként kitölteni és aláírni. Később megkérdezték, hová igyekszünk. A romániai tapasztalattal rendelkező útitársunk ekkor előhúzta a zsebéből a barátja címét. Ez valamivel barátságosabbá hangolta a rendőröket, s az alkalmat kihasználva megpróbáltuk elmagyarázni, hogy az ajtón látható sérülés nem balesetből származik, hanem a mi hibánkból keletkezett. Figyelmesen és fejcsóválva meghallgatták a tört angolsággal és franciával kevert német magyarázkodásunkat, elnevették magukat, aztán eltették a (megközelítőleg 8673294 milliárd lapot tartalmazó) bírságtömbjüket, majd elkísértek a barátunk ismerősének a házáig (aki időközben mint nyugdíjas repülőmérnök Beszterce-Naszód megye székhelyének a közelében telepedett le).

Bukaresti ismerősünk aztán haladéktalanul hozzáfogott az ajtó javításához. Kalapált, horpadást egyengetett, az ablakba plexit vágott, miközben mi azzal a tapasztalattal lettünk gazdagabbak, hogy a krumplipürét, hasábburgonyát és rizset kenyérrel is lehet enni (szósz, meg minden egyéb nélkül, ti. nem akartuk előle azt a keveset is felfalni)...

Az első romániai utunk lehengerlő benyomást tett ránk. Ettől kezdve a Keleti-tenger, mint úticél megszűnt számunkra létezni. A következő években minden nyári szabadságunkat vagy a román tengerparton, vagy Segesváron és a hegyekben töltöttük, 1994-től a karácsonyt és a szilvesztert is, aztán már minden szabad időnket.

Ez alatt az évek alatt állandóan az a gondolat foglakoztatott, hogy valamit tenni kellene Romániában, az embereket támogatni, kiképezni, munkahelyeket létesíteni, segítségükre lenni – de hogyan, hisz nem születtünk milliomos családba.

Ugyanakkor felmerült az a kérdés is, hogy nem lehetne-e letelepedni ebben a csodálatos országban, talán majd később a nyugdíjas éveket ott tölteni? Vagy talán elég lenne egy kis házat vásárolni, ahol majd nyaralni lehet? Egy idő után már kellemetlen lett számunkra állandóan mindenféle embereknél megszállni. Egyrészt mi is zavartuk a vendéglátó családokat, hisz miattunk összébb kellett húzódniuk, másrészt hiányolni kezdtük a zuhanyzás élvezetét, a zuhany szó alatt jelen esetben egy átfogó higiénés állapotot értve.

2001 végén találtunk egy befektetőt egy hölgy személyében, aki hajlandónak mutatkozott egy kis házat megvásárolni, annak ellenére, hogy ebben az időben külföldiek még csak egy Romániában alapított vállalkozáson keresztül vásárolhattak ingatlant. Később találtunk egy idősebb urat is, aki nagyon meg akart válni a házától, hogy a fiához költözhessen Désre. Az idős urat „mosule”-nak kereszteltük el ( s azóta egymást közt a házat „mosuháznak” hívjuk ). Az öregúr néha eljön Segesvárra látogatóba, alkalmanként mi is meglátogatjuk őt az új otthonában... Igy aztán gründoltunk egy céget Rekoverm néven, tulajdonképpen csak azért, hogy megvehessük a házat. Egy sor probléma leküzdése után, amiket a magukat közvetítőknek és segítőknek nevezett bűnözők, valamint egy gazember ügyvéd okoztak, sikerült végre a majdnem megvalósíthatatlant megvalósítani. Így jött tehát létre a Rekoverm Kft kereskedelmi társaság (ahol REKO az újjáépítést jelentő Rekonstruktion német szóból, VERM pedig a bérbeadást jelentő Vermietung szóból származik).

2009 januári állapot (mérleg)

A homlokzatot még újra kell vakolni, a régi kék festés egy szükségmegoldás volt – néhány szomszéd azt terjesztette rólunk, hogy a házban egy bordélyt akarunk berendezni, ezért választottunk egy „hideg” kék színt, hogy lehetőleg elejét vegyük a szóbeszédnek.

Különben is fontosabbak voltak számunkra a ház belső értékei.

Idővel azonban megismertek minket a szomszédok, már évek óta köszönnek is nekünk, s rendszeresen átjönnek szerszámokat kölcsönözni vagy építkezési tanácsokért.

Az akkori hozzáállása a szomszédainknak valahol érthető is volt – abban az időben, amikor az erdélyi szászok mind elvándoroltak, elképzelhetetlen volt számukra, hogy aránylag épeszű németek Romániában akarnak befektetni.

A ház felújítása sem volt egyszerű. Építkezési anyagokat török vagy német importból lehetett a valós ár többszöröséért beszerezni, s ezek minősége is többnyire kívánnivalókat hagyott maga után.

Amit saját magunk szállítottunk hazulról, kétszer is „megvámolták”: egyszer a határon, s egyszer a belső vámhivatalban.

Külön kihívást jelentettek számunkra a román építőmunkások és építésvezetők. Az „olcsó húsnak híg a leve” közmondás egy teljesen új, sajátos értelmet nyert. A munkásoknak fizetett magasabb bér azzal a következménnyel járt, hogy a munkások heti egy vagy két nappal kevesebbet jöttek dolgozni, hisz a régi bért kevesebb munkaidőre is megkapták.

Sok kijavítanivaló maradt még ezek után is a házon, szerencsére a német barátaink és ismerőseink közül többen segítettek.

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy ezen a helyen köszönetet mondjak azon „igazi” román barátainknak és munkatársainknak, akik nem hazudtak nekünk és nem csaptak be, a német „sorstársainkank”, s valamennyi eddigi alkalmi és törzsvendégünknek ( akik közül sokan könnyek között búcsúztak el tőlünk...)

Külön köszönet Anisoara-nak, a ház „jó tündérének”, akinél minden szál összefut, s aki mindennel törődik, lett légyen szó reggeliről, szervezésről vagy takarításról, s aki mindig kiállt a panzió mellett s megfelelően ellátta a vendégeinket.

Köszönetünket szeretnénk még kifejezni Gheaja Nelutu-nak és családjának Szőllősről, a Bichis családnak (Dorin-t és és Cosmin-t is beleértve) Dánosról, Ovidiunak Bukarestből, természetesen Serghieschu Grighore-nak is, valamint legjobb barátaink egyikének, Meinhard Benn-nek, aki nemcsak a honlapunkat gondozza, hanem függetlenül attól, hogy a világ melyik részén tartózkodik, mindig megcsinálja a kért vátoztatásokat.